A képeket Michelberger Roland készítette.

Grósz András történész megemlékező beszéde

„Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön,
Ki, íme, száguldani akar.”

"Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.”

Főtisztelendő Plébános és Káplán Atya, Parókus Úr, nagytiszteletű Lelkész Asszony és Lelkész Úr!
Tisztelt Alpolgármester Úr! Tisztelt Képviselő Urak és Hölgyek!
Tisztelt Emlékező Közösség! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ady Endre 1918 novemberében írt utolsó versének imént idézett néhány sora jól jellemezte a hazai közvélemény letargikus és kilátástalan, de egyben reményeket tápláló hangulatát, amely a trianoni békeszerződés aláírását közvetlenül megelőzte. A költemény megszületése és a béke aláírása között eltelt másfél esztendő az ország számára a kiútkeresés jegyében telt, tág teret adva a legkülönfélébb politikai hatalomváltásoknak. A Károlyi Mihály nevével fémjelzett polgári demokratikus forradalom, a kommunista diktatúrát bevezető Tanácsköztársaság, az átmeneti kormányok, az ország egy részét megszálló szerb, román és csehszlovák csapatok és a magát ellenforradalminak nevező elit olyan erőközpontokat jelentettek, amelyek cselekvési keretét az első világháborús vereség alapvetően meghatározta. Az ország 1918 ősze és 1920 tavasza között egyrészt a politikai illúziók és a katonai tehetetlenség, másrészt a totális diktatúra kísérletének és a tényleges kormányzás hiányának következményeit szenvedte el. Ennek a helyzetnek külpolitikai téren is súlyos ára lett: mivel a győztes antanthatalmak 1919 végéig nem ismerték el a magyar kormányokat, ezért Magyarország nem kapott meghívást a világháborút lezárni hivatott párizsi békekonferenciára, azaz a magyar állam érdekeit közel egy évig senki nem képviselte a nemzetközi tanácskozáson.

Az 1920 januárjában a békekonferenciára érkező magyar delegáció kész tényekkel volt kénytelen szembesülni. Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia lényegében már megállapodott az új államhatárokról, igaz az Amerikai Egyesült Államok 1919 végén – a Wilson elnök által kidolgozott önrendelkezési jog semmibevétele miatt – tiltakozásul kivonult a békekonferenciáról. A Teleki Pál földrajztudós, későbbi miniszterelnök által készített, a Kárpát-medence etnikai viszonyait ábrázoló térképével is felvértezett békedelegáció vezetője, Apponyi Albert a konferencián előadott beszédében elfogadhatatlannak nevezte a körvonalazódó béke feltételeit. Részben vitatható módon utalt a magyar kultúrfölényre és az ebből fakadó civilizációs misszióra, valamint az elcsatolásra ítélt területek hovatartozásáról döntő népszavazások kiírásának szükségességére. A konferenciának átadott magyar jegyzék például Erdély számára akár független vagy Magyarországgal társult államiságú státuszt javasolt, amelyen belül a magyar, a román és a német lakosság egy-egy autonóm területet kapna, egy pedig vegyes etnikumú lenne. A javaslatok – a győztes mindent visz elvének jegyében – süket fülekre találtak, az antanthatalmak lényegében már 1918-tól az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása mellett szálltak síkra, felkarolva a térségben kibontakozó, jogos sérelmeket is hordozó szláv és román nemzetiségek törekvéseit. Az etnikai elveket figyelmen kívül hagyó, nyilvánvaló félremagyarázásokat és hazugságokat is tartalmazó cseh, román és szerb delegátusok a trianoni békénél is kedvezőtlenebb feltételeket hordozó tervei találkoztak az antant azon céljaival, amelyek utódállamok létrehozása révén Oroszország és Németország elszigetelésére törekedtek. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a britek és az olaszok is finomítani próbálták a megállapított határokat. Lloyd George brit miniszterelnök 1920 tavaszán utalt arra, hogy "Nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (sic!,) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását". A francia álláspont – amelyet végül miniszterelnökével ellentétben a brit diplomácia is támogatott – mindvégig fölényben maradt a béketárgyalásokon. A magyar békedelegáció így 1920 májusában eredménytelenül tért haza és bár az előkészített szerződést teljes mértékben igazságtalannak érezte, a kormány részére annak aláírását javasolta.

A békeszerződést 1920. június 4-én a Párizs melletti versailles-i Nagy Trianon kastélyban írták alá. Ekkor a kevéssé ismert Simonyi-Semadam Sándor volt a magyar miniszterelnök, aki alig egy hónappal a szerződés aláírása után lemondott. (A sors játéka, hogy Simonyi 1946. június 4-én a trianoni béke aláírásának évfordulóján hunyt el.) Magyar részről Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ látta el kézjegyével a békeszerződést. Benárd a tiltakozás és ellenállás gesztusaként állva írta alá a dokumentumot.

A szerződés szerint hazánk területe – Horvátországot nem számítva - az eddigi 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A legnagyobb területet Románia kapta 103 ezer négyzetkilométerrel és több mint 5 millió lakossal. Az újonnan létrehozott Csehszlovákia 61 ezer négyzetkilométert és 3,5 millió főt, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 20 ezer négyzetkilométert és 1,5 millió főt kapott, Ausztriának pedig 4 ezer négyzetkilométert és csaknem 300 ezer lakost juttatott a szerződés. Lengyelország csaknem 600 négyzetkilométert és 24 ezer főt kapott, míg Olaszországhoz Fiume és környéke került 21 négyzetkilométerrel és 50 ezer lakossal. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió, tehát kb. 30% volt magyar. A szerződés rögzítette, hogy Magyarország nem egyesülhet Ausztriával, nem rendelhet el általános hadkötelezettséget és csak 35 ezer fős zsoldosokból álló hadsereget tarthat fent.

A trianoni békét a magyar társadalom felháborodással fogadta és egyértelműen igazságtalan lépésnek tekintette. 1920. június 4-én az üzletek és iskolák zárva maradtak, a napilapok gyászkerettel jelentek meg, százezres budapesti tüntetésekre került sor. A nemzetgyűlés 1920. november 13-án tárgyalta és fogadta el a békeszerződést, amelyet végül 1921. július 26-án hirdettek ki és iktattak törvénybe (1921. évi XXXIII. tc.). A magyar politikai elit szinte teljes egészében – függetlenül a politikai hovatartozástól – elítélte a békét, az ország további kiútkeresését pedig a szerződés és következményei alapvetően meghatározták. Érdemes megjegyezni, hogy diplomáciai manőverek és egy félig illegális katonai akció következtében osztrák-magyar tárgyalások kezdődtek, majd az antant által elismert keretek között egy 1921 decemberében rendezett népszavazás eredményeként Sopron és környéke továbbra is Magyarország része maradt. Ekkor kapta a város a nemzetgyűléstől a Civitas Fidelissima (Leghűségesebb Város) címet.

A trianoni békeszerződés mezőgazdaságilag, iparilag és kulturálisan is óriási, szinte felfoghatatlan vérveszteséget jelentett az ország számára. A béke okozta sokk/döbbenet oka talán nem is a területek elcsatolásában keresendő, hiszen a háborúban általában a győztes hatalmak diktálják a vesztes számára a feltételeket, hanem az, amilyen módon és mértékben ez 1919 és 1920 folyamán Magyarországgal szemben megtörtént. Az antant hatalmak döntésükkel nagymértékben hozzájárultak a térség későbbi politikai instabilitásának kialakulásához, holott eredetileg annak stabilitását kívánták elősegíteni a Párizs-környéki békeszerződésekkel. Az 1921-es soproni népszavazás jó példa lehetett volna a többi vitatott területre nézve, hogy hogyan lehetett volna eljárni az országhatárok megállapításának kérdésében. Ezek a kezdeményezések hazánk és a szomszédos országok közötti viszony kérdésében is bizalmi előrelépést és egyfajta együttműködést jelenthettek volna. Emellett nem állítjuk, hogy az 1918 előtti magyar nemzetiségi politika gyakorlati megvalósítása hibátlan volt és ne jelentek volna meg a túlzott magyarosítás elemei az oktatásban vagy a közigazgatásban. Kár lenne ezt a tényt és az ebben való felelősséget elbagatellizálni. Ez azonban nem lehetett oka az ország ilyen mértékű területvesztésének, a már többször említett etnikai elv figyelmen kívül hagyásának.

Tisztelt Emlékezők!

Kilenc évtizeddel a béke megkötése után elsősorban az áldozatokkal való szolidaritás a feladatunk. Szolidaritás és emlékezés mindazokkal és mindazokra, akik akaratukon kívül a határokon kívül rekedtek egy át nem gondolt döntés eredményeként. Térben és időben átnyúló szolidaritás az 1918 és 1924 között az elcsatolt területekről az anyaországba menekült több mint 400 ezer honfitársunkkal, az Erdélyben maradó Kós Károly építésszel és Márton Áron püspökkel, a felvidéki Esterházy Jánossal és a Csehszlovákiából erőszakkal áttelepített honfitársainkkal, Szenteleky Kornél költővel és a délvidéki lemészároltakkal. Mindazokkal, akiket magyar származásuk miatt ért meghurcoltatás, vagy az elmúlt évtizedekben és napjainkban sokat tettek/tesznek a magyarság megmaradásáért. Ide tartoznak azok a hétköznapi hősök is, akik tevékenységükkel vagy akár életáldozatukkal gyógyítják/gyógyították a Trianon okozta sebeket. Böjte Csaba ferences szerzetes árva gyermekeket felkaroló erdélyi missziója vagy a szélesebb közvélemény számára jobbára ismeretlen hódmezővásárhelyi teherfuvarozó, Tóth Sándor, aki az 1989-es romániai forradalom egyetlen anyaországi áldozataként akkor kapott Aradon célzott halálos lövést, amikor önkéntes gépkocsivezetőként segélyszállítmányt akart eljuttatni a Securitate által körbezárt Temesvárra. Személye a megemlékezések révén máig összekötő kapocs a vásárhelyi magyarok és az aradi románok között.

A honfitársainkra való emlékezés és a velük való szolidaritás jogát soha senki nem veheti és vitathatja el tőlünk. Ez ugyanakkor kölcsönösséget is feltételez: saját jogos fájdalmaink és sérelmeink csak úgy érthetőek meg és dolgozhatók fel teljesen, ha mi is képesek vagyunk átérezni mások gyászát, legyen az pl. kitelepített német, délvidéki mészárlás áldozatául esett szerb vagy deportált és legyilkolt zsidó. Ez lehet a máig ható trianoni trauma kibeszélésének, feldolgozásának egyik eszköze és egy nagy lépés a magyar nemzet akár különböző származású tagjainak lelki újraegyesítése felé.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Megemlékező beszéd